Emelem kalapom!

Bárkiből válhat rabszolga – Interjú Tuza-Ritter Bernadett-tel, az A Woman Captured rendezőjével

2019. január 13. - Fekete Fanni főszerkesztő

Bernadett első egész estés filmje, az A Woman Captured (Egy nő fogságban) egy olyan asszony életét mutatja be, aki embertelen körülmények között, rabszolgaként dolgozik egy vidéki családnál. Az alkotást jelölték a legjobb nemzetközi dokumentumfilm kategóriában a jelenleg is zajló, amerikai Sundance Filmfesztiválon. A rendezővel a film hazai sajtóvetítése után beszélgettünk.

A filmet a Filmművészetire való felvételidhez kezdted el forgatni. Miért pont ezt a témát választottad?

A feladat az volt, hogy rövid videóban mutassuk be egy ember egy napját, és én Marist választottam főszereplőmnek. Ekkor még csak kevés információm volt róla, a súlyosabb dolgokra később, fokozatosan derült fény. Egyértelmű volt számomra, hogy ezt nem hagyhatom annyiban, és folytatom a filmet, hogy segítsek rajta.

Hogyan ismerkedtél meg Marissal?

Először a Etát ismertem meg, aki eldicsekedett vele, hogy szolgálói vannak. Megkértem, hogy filmet készíthessek Marisról, és Eta némi pénz, illetve az anonimitása megőrzése ellenében megengedte ezt.

Hogyan fogadta Maris, hogy filmet akarsz készíteni az életéről?

Abszolút pozitívan, hiszen előtte magára volt hagyva a problémájával, ezért jó érzés volt számára, hogy a sorsa hirtelen fontossá vált valakinek, hogy törődnek vele. Ez segített megerősödnie annyira, hogy később változtasson az életén.

Marist modernkori rabszolgaként tartotta a család: gyárban megkeresett fizetését elvették, iratait elkobozták, és gyakran bántalmazták. Hogyan került ebbe a helyzetbe?

Mielőtt Etáék szolgálója lett, egy másik családnál vállalt munkát, ahol eleinte nem bántak vele rosszul, de aztán verni kezdték, végül bezárták, és azzal fenyegették, bántani fogják a gyerekeit, ha lépni mer. Innen aztán sikerült megszöknie, majd megismerkedett Etával, aki azt mondta, ha segítségre van szüksége, bátran keresse. Így került hozzájuk.

Hogyan zajlott a forgatás?

Volt, hogy naponta látogattam, máskor sokáig nem kerestem, mert épp külföldön dolgoztam. Mindig megkönnyebbült, amikor viszontlátott, mert mellettem biztonságban érezte magát. Egy idő után így fogadott: „Olyan jó, hogy visszajöttél!” Végig együttműködő volt, és nem vett tudomást a kameráról, ezért könnyű volt vele dolgozni. Persze előfordult, hogy megkért, ne rögzítsem, amiről beszél, amit én tiszteletben tartottam. Elsősorban emberként voltam jelen, és csak másodsorban rendezőként.

A film a kibontakozó barátságotokra épül. Hogyan sikerült elnyerned a bizalmát?

Éreztem, hogy mély sebeket hordoz, de nem faggattam az életéről, hanem hagytam, hogy ő maga meséljen, és empátiával fordultam hozzá. Amikor arról beszélt, hogy nem szokott enni, mondtam neki, hogy ez nem helyes, és a következő alkalommal vittem neki pogácsát. Emellett egy olyan értékrendet mutattam meg neki, amitől ő már rég elszakadt. Például azzal, hogy rákérdeztem, miért nem mehet ki a boltba, egyértelművé tettem számára, hogy ez így nincs rendjén. Ő pedig egy idő után rájött, ki kell használnia a lehetőséget, amit az ottlétem jelent. Olyan pszichés állapotba került, ami fokozatosan húzta vissza a „valóságba”. Ennek ellenére szabad emberként kezeltem, és nem szóltam bele, mit csinál, magának kellett meghoznia a döntést, hogy elmenekül.

Marisban csak sok idő múlva érlelődik meg a szökés gondolata. Mire számítottál, mikor elkezdted forgatni a filmet?

Azt akartam bemutatni, hogy Maris visszanyeri a méltóságát, de nem tudhattam, ez megtörténik-e, ezért sokáig kétséges volt számomra, hogy elkészül a film, a szökés pillanatáig nem is kerestem fel producereket. Fel voltam rá készülve, hogy bármikor abbahagyom a forgatást.

Mi okozta számodra a legnagyobb nehézséget a forgatás során?

Nagyon megviselt, amikor bántalmazták. Bár soha nem voltam jelen, amikor ez történt, de a dolog ott lógott a levegőben. Mindig, amikor utaztam hazafelé, operát hallgattam, hogy megnyugodjak. Valahogyan ki kellett magamat húznom abból az érzelmi fertőből, ami körülvett, hogy élni tudjam a hétköznapi életemet. És én csak pár órát töltöttem Etáéknál, nem éveket. Erősnek kellett maradnom, de a szökéssel járó felelősség megrémített, és morális dilemmák elé állított. Nem tudtam, mit csináljak, nem vihettem Marist haza. Ráadásul magamnak kellett megteremtenem a forgatáshoz szükséges anyagiakat. Hiába dolgozom már tíz éve a szakmában mint vágó, mivel rendezőként ez az első filmem, bizalmatlanul fogadtak. Később bekapcsolódott a munkába Ugrin Julianna producer az Éclipse Filmtől és társproducere, Kiss Viki Réka, akik sok terhet levettek a vállamról, és a segítségükkel végül sikerült több helyről is támogatást szereznünk.

A film egyik érzékeny jelenete, amikor Maris megragasztja a család Jézus-szobrának letört karját. Milyen szimbolikus jelentést hordoz ez?

Ez volt az utolsó dolog, amit a szökése előtt csinált a házban. Tervek nélkül indult el a nagyvilágba, Jézus kezének megérintésével pedig mintha azt jelezte volna, hogy a Jóistenre bízza a sorsát. Ez az egyik kedvenc jelenetem a filmben, és számára is fontos pillanat volt.

A szökését követően sikerült új életet kezdenie. Nem tartotok attól, hogy a nyilvánosság miatt Etáék könnyebben rátalálnak?

Ma már bárkit könnyű megtalálni… Nincs mitől tartanunk, elvégre milyen alapon kérnének bármit is számon rajta? Ha visszavinnék magukhoz, az emberrablásnak minősülne. Maris már tisztában van a jogaival, és komoly pszichés változáson ment át.

Mit szólt Maris az elkészült filmhez?

Elérzékenyült, amikor megnézte. Azt mondta, nagyon szép, és hűen tükrözi az igazságot. Sokat jelentett neki a rengeteg pozitív visszacsatolás is. Míg forgattunk, nem tudtuk, bemutatják-e egyáltalán a filmet, később aztán, mikor ez biztossá vált, és tudatosult benne, hogy százak ismerik meg a sorsát, azt kezdtem érezni rajta, az egész világnak akarja bizonyítani, hogy képes talpra állni. Kiutazott velünk az amszterdami bemutatóra is, ahol a vetítést követően felhívtuk a színpadra. Ez nemcsak neki, de a közönség számára is megható pillanat volt. Volt olyan néző, aki levelet írt neki, hogy milyen erős nőnek tartja. Boldoggá tette, hogy hisznek benne.

A magyarországi sajtóvetítésre miért nem kísért el?

Ez tudatos döntés volt – szeretném őt megvédeni. Nem akarom, hogy kérdésekkel zaklassák, hiszen tudom, hogy milyen érzékeny, nekem is évekbe telt, mire a bizalmába férkőztem. Nem akarom, hogy olyan dolgokat olvasson vagy halljon magáról, amik bántóak számára. Nagyon körültekintően kell beszélni erről a témáról, hogy az érintettek ne sérüljenek. Erre a médiának is ügyelnie kell.

Ennek ellenére a hazai vetítést követő sajtótájékoztatón is elhangzott az a vélemény, hogy Maris a felelős a helyzetéért.

Nem ítélem el, aki így gondolkodik. Klasszikus pszichés reakció, hogy a néző okosabbnak hiszi magát annál, akit a képernyőn lát. De ha megpróbálná beleélni magát a másik helyzetébe, vagy a saját bőrén tapasztalná meg, egyáltalán nem biztos, hogy másképp cselekedne. Hisz már egy munkahelyváltástól is bepánikolunk! Ilyen kiszolgáltatott helyzetben, amiben azok az emberek vannak, akiket modernkori rabszolgának tartanak, még nehezebb helyes döntést hozni. Nem tudják, merre induljanak, az utcára pedig nem mehetnek, mert ott könnyen megtalálják őket, ráadásul bejelentett lakcím nélkül munkát se kapnak. Ha sikerül is megszökniük, később sokan visszatérnek rabszolgatartóikhoz, mert olyan erősen beléjük sulykolták, hogy alkalmatlanok az életre, hogy maguk is elhiszik, másrészt szeretnének tartozni valakihez. Az áldozat hibáztatása felelősséghárítás is, holott nekünk, akiknek módunk van rá, lenne a feladatunk, hogy segítsünk a bajbajutottakon. A segélyszervezetek hivatalos álláspontja is az, a modernkori rabszolgaságért nem az áldozat a felelős, hanem ez rendszerhiba.

A statisztikák szerint Magyarországon hány embert érint a modernkori rabszolgaság?

Becslések szerint mintegy 22 000 főt, de ez a szám a valóságban nagyobb lehet, ugyanis a rabszolgaságnak csak azt a formáját tekintik illegálisnak, amikor az áldozatot fogva tartják, ellenkező esetben a rendőrség nem tud segíteni, mondván, az áldozat bármikor elmehetne.

Kihez fordulhatnak ebben a helyzetben?

Ezt a mai napig nem tudom, ők pedig végképp. Hiába bántalmazták, aminek látható nyoma van, ha nem készült erről orvosi látlelet, feljelentést sem tehetnek. A szökés előtt több szervezetet is felhívtam, de azt a választ kaptam, hogy csak akkor tudnak segíteni, ha az áldozat telefonál. Mobil vagy internet nélkül azonban a rendszer nem elérhető számukra, semmit nem mondott például Marisnak az a szó, hogy Kríziskezelő Központ. Ebben szeretnék változást elérni.

Tuza-Ritter Bernadett

Maris csicskáztatói az információk hiányában egy átlagos családnak tűnnek. Kiből válik rabszolgatartó és rabszolga?

Bárkiből lehet, gondoljunk csak Philip Zimbardo egyetemisták bevonásával elvégzett börtönkísérletére! A csoport egyik felét fogolynak, a másikat börtönőrnek választotta ki, és azok szerepeiknek megfelelően kezdtek el viselkedni, a kéthetesre tervezett kísérletet pedig a hatodik napon le kellett állítani, mert fizikai bántalmazások történtek. Ez jól mutatja, az erőviszonyoktól függően bárkiből válhat bármi. Maris esete szélsőséges példa, de ugyanez figyelhető meg kicsiben a hétköznapok során is.

A film a legjobb nemzetközi dokumentumfilmnek járó díjért száll versenybe a Sundance Filmfesztiválon. Mit jelent számodra a jelölés?

Egyrészt ez egy csodálatos szakmai elismerés, másrészt amiatt fontos, mert a fesztivál révén még több emberhez jut el a film, ami segíthet abban, hogy változást érjünk el az áldozatok helyzetében. Harmadrészt pedig Maris életét is pozitív irányba tereli. Azóta egyébként más fesztiválokra is meghívást kaptunk, és emberjogi szervezetek megkeresésére is számítok, az IDFA-n (amszterdami dokumentumfilmfesztivál – a szerk.) pedig ötszáz alkotás közül az A Woman Captured lett a legnézettebb.

A hazai mozik mikor kezdik el vetíteni a filmet?

Neveztük az idei Filmhétre, és ha beválogatják, akkor ott február 8–11. között a magyar nézők is megtekinthetik. Szeretnénk utána forgalmazni, erről azonban még folynak a tárgyalások.

Mik a jövőbeli terveid?

Nagyon érdekel a fikció és a dokumentumfilm keveredése, ezzel kísérletezem. El akarom oszlatni azt a sztereotípiát, hogy ez egy unalmas műfaj, valódi filmélményt, szórakozást nyújtva a nézőknek. A dokumentumfilm ajándéka, hogy valós problémákat mutat be, de csak akkor érheti el a célját, ha minél többen látták, ehhez pedig haladni kell a korral és alkalmazkodni az emberek változó igényeihez és növekvő ingerküszöbéhez.

Az A Woman Captured előzetesét ide kattintva nézhetitek meg, a dokumentumfilm Facebook-oldalát pedig itt éritek el.

Szöveg: Fekete Fanni

Fotók: Éclipse Film, IDFA – International Documentary Film Festival Amsterdam

A cikk eredetileg a Nőklapja.hu oldalon jelent meg. Megjelenés ideje: 2018. 01. 22.

Az eredeti cikk elérhetősége: https://noklapja.nlcafe.hu/interju/2018/01/22/barkibol-valhat-rabszolga-interju-tuza-ritter-bernadett-tel-az-a-woman-captured-rendezojevel/

A bejegyzés trackback címe:

https://holgy.blog.hu/api/trackback/id/tr4914560738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.