Pünkösd a népi hagyomány szerint az újjáéledő természet, a tavasz ünnepe. Dél-Európában rózsás vasárnapnak is nevezik a nyiladozó vörös virágok miatt. A magyar falvakban ezen a napon zöld ággal díszítették a házakat, nemcsak az érkező tavaszt köszöntve ezzel, hanem pünkösd királyát és királynéját is.
Több száz éves hagyomány
A pünkösdi királyválasztás a bolognai májusi grófnő ünnepre vezethető vissza, mely az Itáliában tanuló magyar diákok közvetítésével terjedt el hazánkban. A népi szokásról már a 16. századból is maradt fenn emlékünk: Balassi Bálint Borivóknak való című költeményében a végvári vitézek pünkösdi mulatozásáról ír. Ez volt ugyanis a katonák kedvenc ünnepe: pünkösd idejére letették a fegyvert és együtt vigadtak.
A 17. század végén, a 18. század elején a huszárezredek századai májuskirályt választottak. Az ő feladata volt, hogy felügyelje a vitézek mulatozását, nehogy azok valamilyen illetlenséget kövessenek el. A szokás terjedését nem nézte jó szemmel az egyház: az 1591-es zsinati határozat megtiltotta a pünkösdi játékokat, táncot és a királyválasztást.
Rövid, mint a pünkösdi királyság
Királyt nemcsak a végváraknál, hanem a falvakban is választottak.
A legények különböző próbatételek során bizonyították rátermettségüket, mint a lóverseny vagy a bikaviadal. A győztest társai virágokkal, lombokkal ékesítették fel, majd végigjárták vele a falut.
A pünkösdi király egy esztendeig, néhol pedig egy napig viselhette a címet. Innen ered a mondás, miszerint „Rövid, mint a pünkösdi királyság”. Emiatt a pünkösdi királyság a kérészéletű hatalom szimbólumává vált. S bár a királynak kikiáltott fiú dicsősége valóban nem tartott soká, arra az egy évre ő lett a falu első legénye, akinek minden kérését teljesítették a többiek.
A királynő nem beszél
A 18. század végétől már nemcsak királyt, hanem királynőt is választottak. A királyné-járás némileg szelídebb hagyomány: négy lány közrefogta a királynét, feje fölé sátor gyanánt kendőt tartva, és együtt végigsétáltak a faluban, bekopogva a számukra ismeretlen házak kapuján, hogy köszöntőt mondjanak. Közben énekeltek, rózsaszirmokat hintettek az udvarra, majd tojást, kalácsot, „pár katonaforintot” kértek. Ezt követően magasba emelték királynőjüket, ezt kiáltva: „Ekkora legyen a kendtek kendere!”
Kísérőivel ellentétben a királynőnek tilos volt megszólalnia. A falubéliek feladata volt megnevettetni, s ha elkacagta magát, azok kicsúfolták.
A borzaskirályságnak, bodzakirályságnak és törökbasajárásnak is nevezett szokás emlékét számos népdal őrzi. A Vas megyei Uraiújfaluban a királynét hordozó lányok például így énekeltek:
„Meghozta az Isten piros pünkösd napját
Mi is meghordozzuk királyné asszonykát
Pünkösd napján mindenek ujulnak
a kertek, a mezők virágba borulnak.
A szép leányoknak rózsakoszorúját,
a szép legényeknek szegfűbokrétáját
öregasszonyoknak porhanyós pogácsát,
öregembereknek csutora borocskát.”
A Győr-Moson-Sopron megyei Vitnyéd leányai pedig ezzel az énekkel köszöntötték a falubélieket:
„Ácintos, pácintos, tarka tulipányos,
hintsetek virágot az Isten Fijánok!
Meghozta jaz Isten piros pünkösd napját,
mi is meghordozzuk kirájnénk asszonyát.
Enej, denej, denejde, enej, denej, denejde.”
A pünkösdi királyválasztást, ha módosítva is, de egyes óvodákban, iskolákban, falunapokon máig megtartják.
Fekete Fanni
Felhasznált irodalom:
- Enzsöl Ellák, Családi ünnepek, Budapest, Agricola Kiadó, 1990
- Dömötör Tekla, Régi és mai magyar népszokások III., Budapest-Dabas, Tankönyvkiadó, 1986
- Jámborné Balog Tünde, Az én kalendáriumom, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002
Fotók: Magyar Elektronikus Könyvtár (www.mek.oszk.hu)