Itt van, a szemem előtt látom. Az a bizonyos kalapos úriember, elegánsan öltözött, kimért és udvarias, jó modorú. Az az angolszász-fajta, a bőrfotelében ül, kezében szivarral, előtte az asztalon konyakos pohár. Könnyen el tudjuk képzelni egy filmjelenetben, de vajon létezik a mai korban, és ha igen, van rá igény egyáltalán?

Harold Joseph Laski A gentleman alkonyában megfogalmazott angol gentlemanségről meglehetősen kifinomult gúnnyal, ugyanakkor meglepő éleslátással ír. Kiemeli például, hogy az igazi, az angol gentlemannek tudnia kell lovagolni, vadászni. Illő, hogy legyenek rokonai magasabb pozíciókban. Életbevágó, hogy tagja legyen valamilyen klubnak. Fontos, hogy nézetei megegyezzenek a Morning Post felfogásával, de talán még fontosabb, hogy el tudja viselni a Riviérát télvíz idején, ősszel meg az angol vidéki kastélyokat. Nem árt, ha vannak bizonyos szellemi képességei, például szereti Kipling írásait, de a modern regény erkölcsi romlottságát szívből megveti. Zenei ízlése van, de Beethoven vagy Mozart géniuszával már nem terheli magát. Nem árt, ha ért valamicskét a sportokhoz, de kitűnnie semmiképpen sem szabad. Parancsolni a legnyájasabb modorban tud, és kétségtelen erénye, hogy minden körülmények között lovagias és tisztelettudó, bár itt Laski megjegyzi, hogy „leginkább csak a saját osztályába tartozó nők iránt”. Csak kevéssé tud latinul, görögül pedig még kevésbé. Legfőbb ismérve azonban az, hogy még a látszatát is igyekszik elkerülni annak, mintha bármiféle pénzkereseti foglalkozást űzne vagy netán dolgozna. A novella a két világháború között íródott, és temette ezt a férfieszményt, de mi maradt meg ebből az ideálból a XXI. században?

Maga a jelenség is, hogy ki számít gentlemannek, igen vitatott kérdés. Egyesek szerint a gentlemant igen könnyű megismerni, mivel bizonyos etikettszabályokat betart – lásd Laski iróniája vagy a fénykorát élő XIX. századi angolszász gentleman –, másrészről viszont a mai világban nem is biztos, hogy beszélhetünk gentlemanekről. Hiszen az idők változnak és – noha rövid ideig valamiféle romantikus dzsentris szerep formájában érzékelhető volt Magyarországon is ez a kor – mostanára ez az eszmény vagy csak átalakult, vagy megszűnt. Megszűnt a „vágy” is (azzá válni) és az „igény” (találni valakit, aki ilyen) is a gentlemanség iránt.

Pedig számomra ez örökérvényű dolog kellene, hogy legyen. Az, hogy valaki „gentleman”, nem csak a külsőségekben kell, hogy megmutatkozzék.

Az úriember nem a nyakkendőtűjében vagy a mandzsettagombjában mérettetik; úriembernek lenni nem elsősorban megjelenés kérdése: sokkal inkább a belső érték az, ami számít.

Egy úriember udvarias és figyelmes, de nem azért, mert ezzel el akar érni valamit. Az úriember nem azért fogja kinyitni az ajtót, hogy aztán egy másikon majd berontson, és nem azért fog előreengedni, hogy ezért bármiféle viszonzást kérjen. Mindenekelőtt tiszteli a nőt és az embert, mivel hisz abban, hogy úgy fogják kezelni őt, ahogy ő kezel másokat. Jó modorú, kimért, és ha szükséges, meg tudja őrizni a hidegvérét. Az úriember mérce az embereknek, képes önkontrollt gyakorolni, tudja hol a határ, így példa lehet mindenki számára. Tartása van, jelleme van, de ez nem egy, a társadalom kedvéért magára öltött maszk, hanem a valódi arca.

Számomra a gentlemant nagyapám testesíti meg. Amolyan családi legendárium, hogy nagyapám amerre csak járt, ott meg- és felismerték. Jó szívvel fogadták és örültek a jelenlétének, mert a tartása – a fizikai, lelki egyaránt – és a jelleme, a személyisége szeretnivaló volt. Folyton mosolygott a világra és mindenkire (remélem, hogy tudott egy kis mosolyt is csalni mások arcára). Mindig adott magára, amolyan úri módra, de nem pökhendiségből, egyszerűen kedvét lelte benne; mert ezzel megtisztelte saját magát, a hölgyeket és másokat is. Egyszóval, ha engem kérdeznek, kit tartok úriembernek, nagyapám a válasz rá – mosollyal az arcomon.

Uraim, remélem, nem árulok el az önök számára nagy titkot azzal, ha azt mondom, ha valaki úriemberként viselkedik, azzal le lehet venni a lábáról az ember lányát. Hölgyek, önök viszont fogadják a gesztust és a figyelmességet is jól. Reménykedem abban, hogy úton-útfélen most is lehet találkozni még úriemberrel és ez nem csak amolyan városi legenda. Hiszen nem kell hozzá márkás öltöny és szmoking, Rolls-Royce vagy BMW. Elég egy farmernadrág is, és aki viseli.

Berényi M. Ildikó